Mikroszkóp kettes

Sorokba szorítva

Kissé csalódtam, amikor a NASA sajtótájékoztatóján holmi földönkívüli, génjeikben arzént hordozó baktériumokról beszéltek, és nem a hasonló könyvelőkről, pénzügyesekről, akik szintén jöttek valahonnan, ráadásul teljesen más bolygón élnek mint az emberiség!


- Nem hiszed el, mire jöttem rá - mondtam a nejemnek -, erre mondd, hogy hülye vagyok!
- Hülye vagy.
- Várj, előbb hallgass végig! Reggeltől estig egyébről se hallunk, hogy így a nyugdíjasok, meg úgy a nyugdíjasok. Tévében, rádióban, interneten nyomják, hogy nincs pénz. Hát én rájöttem, hova tünt el a nyugdíjunk.
- Mit vettél már megint?
- Általában mondom. Emlékezz vissza, valamikor milyen boldogan éltünk, kerestünk egy kis pénzt, nem sokat, de biztonságban éreztük magunkat. Aztán jöttek a nagyokosok, és kitalálták, hogy ez nincs jól, bétézni kell.
- Cavingtont bevetted?
- Meg káeftézni. Magyarán az a kis pénz, amiből korábban levonták a nyugdíjjárulékot, ekkortól belement a könyvelésbe, és mi nyugdíjjárulék helyett befizettük az Áfát, Köfát, Tehót, Tahót meg a nem tudom micsodát, persze azt se, mert húsz évvel ezelőtt minden szírre-szarra el lehetett költeni a pénzt. Jó, ennek biztos volt némi gazdaság serkentő hatása, hiszen eleinte még az éttermi számlát is le lehetett vonni költségként. Be is indult a vendéglátóipar, sorra nyíltak az éttermek, kisvendéglők.
- Legalább tíz kilót le kéne adnod, akkor nem menne föl ennyire a cukrod!
- Aztán ezt kissé megnehezítették, de még mindig le lehetett vonni egy csomó dolgot. Jöttek a részvények, befektetések, építettünk irodaházakat, lakásokat vettünk.
- Hol vettünk mi lakást?
- Képletesen mondom, az emberek úgy általában. És nem is ez volt a baj, mert azokat többnyire ki lehetett adni, a befektetések szépen fialtak, látszólag ment az üzlet. Persze úgy, mint amikor a kínai cirkuszban a tányérokat pörgetik. Mert a legkisebb hibánál, értsd gazdasági recessziónál, egyértelmű, hogy leesik a tányér.
- Na jó, én megyek mosogatni.
- Jött a válság, és most az emberek nem vásárolnak, tönkre is mennek lassan a vállalkozások, nő a munkanélküliség, ezért aztán se adófizetés, se nyugdíjjárulék. Tehát az államnak nincs pénze, amiből rendesen kifizethetné a nyugdíjakat. Korhatárt kell emelni, magánpénztárt államosítani, kifizetéseket csökkenteni. Miért? Mert belesétáltunk abba a csapdába, amit a kínai tányérpörgető cirkusz sikerében hívő pénzügyesek állítottak nekünk a kényszervállalkozások feltalálásával. Ahogy végiggondoltam az elmúlt húsz-huszonöt évet, kitisztult az egész. Mindenért az a sok Bt., Kft. meg Zrt. a felelős. Miattuk nem kapnak majd nyugdíjat a gyerekeink. Teljesen logikus. És erre én jöttem rá, egyedül én! Most mondd azt, hogy hülye vagyok!
- Hülye vagy.

Mikroszkóp utolsó

Nagy utazás

Az ember ott tájékozódik, ahol tud, én például elolvastam az egyik nyilatkozatomat, és megtudtam belőle, hogy Verebes lemondott. Azt hiszik, hülyéskedek, pedig tényleg így volt. Aztán egész nap csörgött a telefon, minden kérdésre mondtam valami okosat, meg butát, hiszen a zsurnalisztának is élnie kell, a kabarészínházról nem is beszélve. Konkrétumot persze semmit sem tudtam, de hát ilyesmivel úriember csak nem hívja fel a másik úriembert, hogy igaz-e Pistám, hogy már nem vagy, hogy fél lábbal stb. Azt meg, hogy esetleg már nekem sincs munkám, ráérek megtudni, amikor majd nem engednek be az épületbe, ahogy azt megszoktam Anno Domini a Magyar Rádióban, azután a Magyar Televízióban, az én korosztályomtól ugyanis gyakran vették el a belépőkártyáját. Ebből szoktuk megtudni, hogy már megint rendszert váltott valaki. Verebesről kérdezgetnek, de tulajdonképpen senki nem kíváncsi a válaszomra, így aztán senkinek sem tudom elmesélni, hogy ez az egész azért is fáj nekem, mert egy kocsiban ülünk. Ez kicsit közhelyesnek hangzik, de itt van tér, elmagyarázom.
Mintegy harminc esztendővel ezelőtt kezdtem autót vezetni. Első kocsim egy használt Trabant volt, amit úgy hoztak a házunk elé, én meg szóltam az asszonynak, gyere, megkocsikáztatlak. Beültünk, meghúztam a szivatót (!), kicsit talán túlzottan is, így mintegy másfél órán keresztül ültünk a házunk előtt, amíg elmúlt a baj, és füstfelhőbe borítva a kerületet el tudtam indulni. Siófokra mentünk halászlét enni, de ez egy másik történet. A második utam viszont Székesfehérvárra vezetett. A Mikroszkóp vendégjátékéra mentünk, mellettem Verebes, aki a kabarét konferálta, hátul Angyal Jani, a kiváló parodista, jómagam mint sofőr és jellemszínész.. Bátorság volt részükről, hogy beültek egy kezdő vezető mellé, mi több, Verebes egy idő után el is aludt, a lába pedig szépen rácsúszott a gázra. Nem tudtam mit tenni, ha felébresztem, oldalra kell néznem, rettegtem, hogy akkor felborulunk, és annyi szép, sikeres év állt még előttünk, ezért fékezni se mertem, inkább a kuplunggal játszva vezettem le a kocsit egészen Fehérvárig közvetlenül az útpadka és az idegösszeomlás szélén.
Azóta megtettünk jó pár kilométert, együtt is meg  külön-külön, de a sors és a pálya szeszélye folytán az utóbbi évben újra egy autóba kerültünk. Most Verebes vezet, én pedig, legalábbis víziómban mellette ülök, Angyal Jani pedig odafent tördeli a kezét, mert Pista ismét elaludt. A lába viszont most kivételesen a fékre csúszott, de ha lassan is, még haladunk, mert én oldalról nyomom a gázt, nyomom, nyomom, körülöttünk minden füstöl, akár a boldog trabantos időkben, aztán lassan eltűnünk mint Hans Castorp a szürkületben, de én akkor is nyomom. Nem akarom, hogy megálljunk. Még nem értünk oda!

Mikroszkóp három

Sorokba szorítva

"York napsütése, rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át." (W. Shakespeare blogja a III. Richardból)
Olvasom a bejegyzéseket, és elgondolkodom. (Most veszem észre, ez az első mondat hülyeség volt, hiszen aki elolvassa, az egyúttal el is gondolkodik. Akad persze olyan ember is, aki már előtte elgondolkodik: elolvassa vagy ne olvassa el? Mindegy, térjünk a lényegre, ezen a logikai problémán nehogy már elgondolkodjunk!)
Egy szó mint száz, a Verebes Pistánál jóval kevesebbet dolgozó közismert blog író, bizonyos Lev Tolsztoj köztudottan nem volt jóba a feleségével. És mégis! Az asszony háromszor másolta le neki a teljes HÁBORÚ ÉS BÉKÉ-t, puszta kézzel, nem ám hogy kattintott volna a szerkesztés ikonra, hogy "kijelöl, aztán print vagy másolás". Hiába, sokat változott a világ. Hol van ma már ilyen asszony és hol van ... BÉKE?
Más sincs persze, legfőképp pénz nincsen. Annak idején, a minden idők legszorgalmasabb blogolóját, Vlagyimir Iljicset legalább megfizette a német titkosszolgálat, de mit kapnak a maiak? A szerzőnek marad a világhír, egy nap akár kilencen is rákattintnak a bejegyzésére, és ha csak nyolcan, akkor Margit néni már megint elaludt, de különben együtt a család.
Minden bajunknak a romániai forradalom az oka! Meglepően hangzik, de nem összeesküvés elmélet, megmagyarázom. Az idősebbek talán még emlékeznek arra, hogy valamikor régen voltak haknik (a fellépéseket nevezte így a szakma), méghozzá megfizetett haknik. A romániai forradalom idején viszont divatba jöttek a jótékonysági előadások. Eleinte teljes joggal, könnyes szemmel, de boldogan mentünk, és észre sem vettük, hogy a pénzes fellépések szép lassan fogynak, a jótékonyságiak viszont ezzel egyenes arányban növekednek. A szervezők, producerek valahogy megkedvelték ezt a műfajt, és szinte apostolai lettek annak a szép eszmének, hogy dolgozz, és mi cserébe nem fizetünk. Hogy aztán a beszedett pénzek eljutottak-e a célállomásra, erről mi semmit nem tudunk. De mint említettem, a jóság divatba jött, és nem csak a mi szakmánkban, hanem az élet minden területén. Az állam ugyanis szép lassan mindenhonnan kivonult. Árvíz van? Mondták, jótékonykodj! Szárazság, eső, hajléktalanok? Jótékonykodj! Na most, hogy az állam mire van, ha nem erre, már meg se merjük kérdezni. Talán arra, hogy a jótékonykodás után maradt pénzünket elvegye, de hagyjuk a politizálást, maradjunk a blogoknál.
Kétségtelenül divatba jöttek, jó nevű, szebb napokat látott szerzők szellemes szövegeit olvasom itt-ott, olyanokét, akik miatt 20 évvel megvásároltam az országos napilapokat. Az írók akkoriban még honoráriumot kaptak, ezért aztán emelt fővel cikizték a hiányosságokat. Ma már egy nem belsős, tehát nem pártelkötelezett zsurnaliszta legfeljebb blogokat ír, persze leszegett fejjel. Muszáj leszegni, különben nem látja meg az ember az eldobott csikket.

Mikroszkópos első blogom

Sorokba szorítva

Hú! Most nagyon közel volt a világháború. Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült valahogy elhárítanom, ki tudtam iktatni az atomrakétákat, amikor a leállító kód kétségbeesett keresése közben a szemüvegem véletlenül az Alt - F4-re ráesett.
Föl kell zárkóznunk a korhoz, amiben élünk. A napokban láttam A keselyű három napját, és olyasmit vettem észre, ami a bemutató idején elkerülte a figyelmemet. Sem a CIA, sem az FBI irodájában nem volt számítógép, pedig a filmet nem régen csinálták, ma viszont írógépet nem találnánk sehol. Ha egy magányos sétáló például harminc évvel ezelőtt hangosan beszélt az utcán, simán bolondnak néztük, ma lehet, hogy ugyanúgy bolond, de éppen mobiltelefonál. Emlékszem az aranyos viccre: "- Halló 444-444? Kérem, értesítsék a mentőket, beszorult az ujjam a tárcsába..." Na ezt egy ifjú pláza cicának hiába mesélnéd el. Egyrészt nem tudja, mi az a telefon tárcsa, másrészt a 444-444 túl magas szám neki. Viszont ő sms-ben veled ellentétben akkora pizzát tud rendelni, hogy nagyanyáink hetvennyolcas fordulatszámú bakelitlemeznek néznék. Ezeket csak azért mesélem el, hogy a tisztelt olvasóval érzékeltessem, miért éreztem annak szükségét, hogy magam is blog írásba keveredjek. Eddig nem is lett volna baj, mármint a szándék, de (nem tudom, feltűnt-e bárkinek is), egy ilyen művelethez be kell jelentkezni valahova. Márpedig ez bizonyos szellemi szint alatt vagy fölött nem megy könnyen. Vagy életkorunk miatt. Minket ugyanis gyerekkorunkban úgy neveltek, hogy egy a jelszó, a béke! Ma meg csak egy biztosítási szerződésnek van minimum három jelszava. Kódok, jelszavak hálózzák át életünket, képtelenség ennyi számot megjegyezni, ezért fordulhatott elő valamikor, hogy friss bankkártyám ellenére néhány napig nejemmel és öt éves lányommal utcai zenészként ismerkedtem Franciaországgal, mire nagy nehezen eszembe jutott a bonyolult kód: 1.2.3.4.
Vagy még most is folyik hátamon a víz, ha felidézem a pillanatot, amikor első komolyabb nyugati utazásomon az olasz autópálya kaput határállomásnak néztem, és követeltem, azonnal pecsételjék le az útlevelemet.
Mostanában azért már könnyebben elboldogulok ezekkel a dolgokkal. Csak ezzel a fránya computerrel vagyok néha nem jól kommunikáló viszonyban. Most is például kiírt valamit, én rákattintottam, mire kiírta, hogy adjam meg a nemtudommicsodámat. Megadtam neki, hadd örüljön. Erre közölte, hogy valószínűleg hamisítók markába kerültem, mire én megnyomtam az esc gombot. A képernyő ettől remegni kezdett, erre úgy megrémültem, hogy begépeltem a mamám születési évét, meg a taxi 2000 hívószámát, hátha ezekkel el tudom terelni a figyelmét. És hopp! Máris bent voltam a NASA honlapjában, ahonnan ugyancsak komoly munkával sikerült kitörnöm, letöltve néhányszor az ingyen felkínált média playert. Valamit valamiért. Ekkor indítottam el talán a kazah szárnyas rakétákat, pedig csak annyit szerettem volna leírni, hogy vigyázzatok, mától én is blogolok! Puszta kézzel téptem ki a vezetékeket a falból, úgyhogy sikerült az akciót leállítanom, megmentettem az emberiséget! Vagy éppen hogy nem, mert legközelebb a kabaré világáról fogok blogolni. Meneküljetek!