Mikroszkópos első blogom

Sorokba szorítva

Hú! Most nagyon közel volt a világháború. Szerencsére az utolsó pillanatban sikerült valahogy elhárítanom, ki tudtam iktatni az atomrakétákat, amikor a leállító kód kétségbeesett keresése közben a szemüvegem véletlenül az Alt - F4-re ráesett.
Föl kell zárkóznunk a korhoz, amiben élünk. A napokban láttam A keselyű három napját, és olyasmit vettem észre, ami a bemutató idején elkerülte a figyelmemet. Sem a CIA, sem az FBI irodájában nem volt számítógép, pedig a filmet nem régen csinálták, ma viszont írógépet nem találnánk sehol. Ha egy magányos sétáló például harminc évvel ezelőtt hangosan beszélt az utcán, simán bolondnak néztük, ma lehet, hogy ugyanúgy bolond, de éppen mobiltelefonál. Emlékszem az aranyos viccre: "- Halló 444-444? Kérem, értesítsék a mentőket, beszorult az ujjam a tárcsába..." Na ezt egy ifjú pláza cicának hiába mesélnéd el. Egyrészt nem tudja, mi az a telefon tárcsa, másrészt a 444-444 túl magas szám neki. Viszont ő sms-ben veled ellentétben akkora pizzát tud rendelni, hogy nagyanyáink hetvennyolcas fordulatszámú bakelitlemeznek néznék. Ezeket csak azért mesélem el, hogy a tisztelt olvasóval érzékeltessem, miért éreztem annak szükségét, hogy magam is blog írásba keveredjek. Eddig nem is lett volna baj, mármint a szándék, de (nem tudom, feltűnt-e bárkinek is), egy ilyen művelethez be kell jelentkezni valahova. Márpedig ez bizonyos szellemi szint alatt vagy fölött nem megy könnyen. Vagy életkorunk miatt. Minket ugyanis gyerekkorunkban úgy neveltek, hogy egy a jelszó, a béke! Ma meg csak egy biztosítási szerződésnek van minimum három jelszava. Kódok, jelszavak hálózzák át életünket, képtelenség ennyi számot megjegyezni, ezért fordulhatott elő valamikor, hogy friss bankkártyám ellenére néhány napig nejemmel és öt éves lányommal utcai zenészként ismerkedtem Franciaországgal, mire nagy nehezen eszembe jutott a bonyolult kód: 1.2.3.4.
Vagy még most is folyik hátamon a víz, ha felidézem a pillanatot, amikor első komolyabb nyugati utazásomon az olasz autópálya kaput határállomásnak néztem, és követeltem, azonnal pecsételjék le az útlevelemet.
Mostanában azért már könnyebben elboldogulok ezekkel a dolgokkal. Csak ezzel a fránya computerrel vagyok néha nem jól kommunikáló viszonyban. Most is például kiírt valamit, én rákattintottam, mire kiírta, hogy adjam meg a nemtudommicsodámat. Megadtam neki, hadd örüljön. Erre közölte, hogy valószínűleg hamisítók markába kerültem, mire én megnyomtam az esc gombot. A képernyő ettől remegni kezdett, erre úgy megrémültem, hogy begépeltem a mamám születési évét, meg a taxi 2000 hívószámát, hátha ezekkel el tudom terelni a figyelmét. És hopp! Máris bent voltam a NASA honlapjában, ahonnan ugyancsak komoly munkával sikerült kitörnöm, letöltve néhányszor az ingyen felkínált média playert. Valamit valamiért. Ekkor indítottam el talán a kazah szárnyas rakétákat, pedig csak annyit szerettem volna leírni, hogy vigyázzatok, mától én is blogolok! Puszta kézzel téptem ki a vezetékeket a falból, úgyhogy sikerült az akciót leállítanom, megmentettem az emberiséget! Vagy éppen hogy nem, mert legközelebb a kabaré világáról fogok blogolni. Meneküljetek!