Mikroszkóp utolsó

Nagy utazás

Az ember ott tájékozódik, ahol tud, én például elolvastam az egyik nyilatkozatomat, és megtudtam belőle, hogy Verebes lemondott. Azt hiszik, hülyéskedek, pedig tényleg így volt. Aztán egész nap csörgött a telefon, minden kérdésre mondtam valami okosat, meg butát, hiszen a zsurnalisztának is élnie kell, a kabarészínházról nem is beszélve. Konkrétumot persze semmit sem tudtam, de hát ilyesmivel úriember csak nem hívja fel a másik úriembert, hogy igaz-e Pistám, hogy már nem vagy, hogy fél lábbal stb. Azt meg, hogy esetleg már nekem sincs munkám, ráérek megtudni, amikor majd nem engednek be az épületbe, ahogy azt megszoktam Anno Domini a Magyar Rádióban, azután a Magyar Televízióban, az én korosztályomtól ugyanis gyakran vették el a belépőkártyáját. Ebből szoktuk megtudni, hogy már megint rendszert váltott valaki. Verebesről kérdezgetnek, de tulajdonképpen senki nem kíváncsi a válaszomra, így aztán senkinek sem tudom elmesélni, hogy ez az egész azért is fáj nekem, mert egy kocsiban ülünk. Ez kicsit közhelyesnek hangzik, de itt van tér, elmagyarázom.
Mintegy harminc esztendővel ezelőtt kezdtem autót vezetni. Első kocsim egy használt Trabant volt, amit úgy hoztak a házunk elé, én meg szóltam az asszonynak, gyere, megkocsikáztatlak. Beültünk, meghúztam a szivatót (!), kicsit talán túlzottan is, így mintegy másfél órán keresztül ültünk a házunk előtt, amíg elmúlt a baj, és füstfelhőbe borítva a kerületet el tudtam indulni. Siófokra mentünk halászlét enni, de ez egy másik történet. A második utam viszont Székesfehérvárra vezetett. A Mikroszkóp vendégjátékéra mentünk, mellettem Verebes, aki a kabarét konferálta, hátul Angyal Jani, a kiváló parodista, jómagam mint sofőr és jellemszínész.. Bátorság volt részükről, hogy beültek egy kezdő vezető mellé, mi több, Verebes egy idő után el is aludt, a lába pedig szépen rácsúszott a gázra. Nem tudtam mit tenni, ha felébresztem, oldalra kell néznem, rettegtem, hogy akkor felborulunk, és annyi szép, sikeres év állt még előttünk, ezért fékezni se mertem, inkább a kuplunggal játszva vezettem le a kocsit egészen Fehérvárig közvetlenül az útpadka és az idegösszeomlás szélén.
Azóta megtettünk jó pár kilométert, együtt is meg  külön-külön, de a sors és a pálya szeszélye folytán az utóbbi évben újra egy autóba kerültünk. Most Verebes vezet, én pedig, legalábbis víziómban mellette ülök, Angyal Jani pedig odafent tördeli a kezét, mert Pista ismét elaludt. A lába viszont most kivételesen a fékre csúszott, de ha lassan is, még haladunk, mert én oldalról nyomom a gázt, nyomom, nyomom, körülöttünk minden füstöl, akár a boldog trabantos időkben, aztán lassan eltűnünk mint Hans Castorp a szürkületben, de én akkor is nyomom. Nem akarom, hogy megálljunk. Még nem értünk oda!